A családállítás módszere segít bennünket a családi múltban gyökerező problémáink megoldásában. Az oldások több generációt is érintenek és a folyamat során energiák szintjén gyakran megjelennek elhunyt családtagjaink is. A családban az élők és a halottak egységet alkotnak, összeköttetésben állnak egymással. Attól, hogy fizikai értelemben már nincsenek jelen, a lelkünkben még tovább élnek.
„Az élők világa a halottak birodalmára épül”
A rend szerint, aki egyszer a családhoz tartozott, az mindig odatartozik. Fontos tehát elismernünk a holtakat is. Amennyiben méltó helyet kapnak a család emlékezetében akkor a halottak, akik egyébként félelmet váltanak ki belőlünk, pozitív hatást gyakorolnak ránk. Ha elismerjük és tiszteljük őket, akkor az a család minden tagjára jótékonyan hat.
Bert Hellinger, a családállítás atyja ezt így fogalmazza meg: „Az élők világa a halottak birodalmára épül. Valamennyi ősünk jelen van a testünkben, és a fizikai síkon továbbra is hatást gyakorolnak. A halottak a lélek síkján is jelen vannak, és tovább hatnak. Ezt el kell fogadnunk. Ha az élők túlságosan merev határvonalakat húznak az élők és a halottak birodalma között, sokat elmulasztanak az életből. Az élet sokkal könnyebb, ha közben egyetértésben vagyunk a halottakkal.”
A családállítás folyamatában igen gyakori téma a gyász, a búcsú az elengedés. A módszer lehetőséget ad arra, hogy biztonságos körülmények között, méltóképpen el tudjunk búcsúzni és tovább tudjunk lépni. Most olyan példák következnek, ahol nyilvánvaló hatást gyakorolnak ránk elhunyt családtagjaink és megérezhetjük, hogy amennyiben megkapják az őket megillető helyet, az mindannyiunk számára áldást hoz.
Búcsú az édesapától
Ági – nevezzük így – egyéni családállításra érkezett hozzám. Testi jellegű problémával keresett meg. Volt egy pánikrohama és már hosszú hetek óta folyamatosan szédült. Nem tudta, mi lehet az oka. A feltáró beszélgetésben már sejthető volt, hogy az édesapjával van rendezni valója és ez igazolódott is. Ági hét évvel ezelőtt veszítette el édesapját, akivel nagyon erős szeretet kapcsolat fűzte össze. Az apa hirtelen halt meg, a családot váratlanul érte az esemény, nem igazán volt idejük elköszönni tőle. Ráadásul Ági pont várandós volt, amikor elveszítette szeretett apukáját. A családállítás óta fél év telt el, most az ő szavaival idézzük fel az akkori történéseket és annak hatásait.
„Sosem gondoltam volna, hogy a szédülés összefüggésben állhat apuval. Én ezen nagyon meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy nem engedtem el őt. Amikor meghalt, én voltam a legerősebb a családban, pedig én akkor kismama voltam. A kislányom a pocakomban volt. Korábban azt gondoltam, hogy én biztos, hogy jó helyre raktam apu elvesztését. Mindenkiben én tartottam a lelket. A családállításban döbbentem rá, hogy Atya Isten, én mennyire nem engedtem el aput és akkor jöttem rá, hogy nem tudtam őt meggyászolni. De akkor rájöttem.
Amikor a családállításban elbúcsúztunk rettenetesen nagy szeretet jött. Akkor ott megéreztem, hogy apu már a helyén van, és ettől valahogy bennem is a helyére került minden. Ez valahol mélyen belül volt. Megnyugodtam.
Már a családállításban is és még utána is sírtam egy nagyot. Utána nagyon felszabadult lettem. Annyira könnyűnek éreztem magam és olyan felszabadító érzés volt. Minden úgy a helyére került. Azóta teljesen megszűnt a szédülés. Soha nem gondoltam volna, hogy e miatt volt. Azon túl, hogy teljesen elmúlt a szédülés, a gyerekeimmel való kapcsolatom is változott.
Korábban a gyerekekkel kapcsolatban folyamatosan az volt az érzésem, hogy mennyire rossz, hogy apu nem láthatja őket. Ezt éreztem, ha edzésre vittem a fiam, vagy ha láttam egy bácsit, aki tolja az unokáját a babakocsival. Hogy most miért nem Tata viszi őket edzésre? Hogy miért nem láthatja Tata az unokáit? Mindez teljesen kisimult. Előtte volt valami lelkiismeret-furdalás szerű dolog, hogy a gyerekeim kevesebbek attól, hogy nem részesülnek a nagypapájukból. Ez is elmúlt. A gyerekekkel kapcsolatban már nincsenek ilyen félelmeim. Most teljesen tényszerűen tudok Tatáról mesélni. Ugyanúgy sokat beszélgetünk róla, de egészen másként, minden rossz érzés nélkül.”
Búcsú egy pici babától
A családban bekövetkező halálesetek fájdalmat és szomorúságot okoznak a hozzátartozóknak. Ezek az érzések néha olyan erősek, hogy úgy tűnik, szinte lehetetlen feldolgozni őket. Különösen akkor, ha fiatalon hal meg egy családtag. Jellemzően a korán elhunytak mélyebb nyomokat hagynak bennünk, mint amikor valaki idős korában távozik. Ebből is látszik, hogy mennyire nincs szükség nagy tettekre ahhoz, hogy valaki komoly hatást gyakoroljon az életünkre.
A következő példában a család első gyermeke halt meg még pici baba korában. Később aztán született még két gyermek, ők élnek, egészségesek. Viszont a szülőknek sok-sok év után sem sikerült feldolgozniuk első szülöttük elvesztését. A családállítás folyamatában azt látjuk, hogy az anya nagyon haragszik, az apát hibáztatja a történtekért. Az apa pedig a fájdalom és a felelősség elől egyfajta közönyösségbe próbál menekülni.
A folyamatban lassan lehullik az álarc és kezdenek előbújni a férfi érzelmei. Odaül a halott gyermek képviselője mellé. Kapcsolódik vele, kifejezi, hogy fáj neki, hogy elveszítette, és hogy hiányzik neki. Az energia szelídül, az édesanya is leül melléjük. Az anya és az apa osztozni tudnak a gyászban. Ez nagy áttörést jelent a kapcsolatuk számára is. Ekkor érkezik el a búcsúzás ideje.
Paradox módon megerősíti az életerőt az, amikor valaki veszi a bátorságot és mer közelíteni egy halotthoz. Itt is ezt látszik. Először a szülők köszönnek el a gyermektől. „Drága gyermekem. Nagyon szeretlek és sajnálom, hogy olyan korán elveszítettelek. Fejet hajtok a sors akarata előtt. Itt és most szeretettel elengedlek.” A szülők után a két gyerek is elköszön a halott testvértől.
A gyerekeknek enyhülést ad, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, hogy osztozhatnak a szülőkkel a gyászban: „Látom, hogy neked is fáj és így nekem könnyebb. Azzal hogy te is cipeled a terhet, ezzel sokat segítesz.” Azt látjuk, hogy amikor a család tagjai meg merik nyitni a szívüket, közösséget vállalnak egymással, akkor minden könnyebbé válik. Amikor a veszteséget szenvedők megengedik maguknak, hogy átéljék a gyász fájdalmát, a szeretet is szabadabban áramolhat. Miután el tudtak búcsúzni a halott gyermektől, mindenki megkönnyebbül és felszabadul egy csomó addig elakadt életenergia.
Búcsú az elveszített ikertestvértől
Az orvostudomány is igazolja és a családállításokban is többször találkozunk azzal, hogy az anyaméhben két (vagy akár több) induló magzat közül valamelyik meghal, felszívódik. Ilyenkor az éltben maradt azt éli át, hogy elveszíti az ikertestvérét. Egy olyan dráma játszódik le az anyaméhben, amelyről még maga az édesanya sem tud. Viszont a sejtek emlékeznek erre.
Ha valaki elveszíti magzatként az ikertestvérét, annak többféle következménye lehet. Mivel egy nagyon szoros kötődés ér hirtelen véget, ezért előfordulhat például, hogy később az illető megtagadja magától a meghitt kapcsolatokat, hogy ezzel is kifejezze hűségét és szeretetét. Mindez természetesen tudattalanul történik. Súlyos esetben az is előfordulhat, hogy vakmerő cselekedeteket hajt végre, vagy súlyosan megbetegszik, hogy kövesse a másikat a halálba. „Munkánk során egyes félikreknél egy veszélyes dinamikára bukkantunk: néhány életben maradt iker oly mértékben kötődik elveszített ikertestvéréhez, hogy valóságos halálvágy alakul ki benne. Testvérét a halál birodalmában akarja megtalálni.” (Austermann – Austermann)
A családállítás módszere szerencsére lehetőséget ad a korai veszteségérzés oldására. A családállítás mezőjében energiák szintjén fel lehet venni a kapcsolatot az elveszített testvérrel. Leírhatatlan az a szeretet, ami ilyenkor felszabadul. Mindig kiderül, hogy ez a szeretet nem igényel semmiféle áldozatot vagy hűségből fakadó önbüntetést. Azt szoktuk látni, hogy az elveszített ikertestvér tiszta szívvel azt kívánja, hogy a másik boldog legyen, és minél teljesebb életet éljen.
A köztünk lévő híd a szeretet
„Elveszített szeretteink mindig velünk vannak, a szívünkben tudjuk megtalálni őket. A szeretet az, ami összeköt minket. Emlékezzünk a szeretetre, arra az erőre, ami végtelen. Szíveden keresztül emlékezz!”
(Váradi Andrea-Dömötör Aletta)
Úgy tanultam családállító tanáraimtól, hogy az élők és a holtak között a híd a szeretet. Ennek igazságát minden egyéni és csoportos családállításban igazolódni látom. A kapcsolatok felszínén ugyan gyakran sok-sok keserűség, harag és egyéb negatív érzelem van. De ha nagyobb mélységekbe hatolunk le, ha hagyunk időt a mély átéléseknek, ha felvállaljuk és bátran, őszintén kifejezzük az érzelmeinket, akkor mindig előbukkan a mélyben rejlő szeretet. Ennek megtalálására pedig hatalmas szükségünk van.
“Anyu, apu, hiányoztok”
A csoportos családállításban a témahozó szerette volna megtalálni a helyét a felnőtt életében. Viszonylag fiatal volt, amikor meghaltak a szülei és a nagyszülei sem élnek már. Az ősök, ahonnan az erőt meríthette volna, mind eltávoztak már. Nem csoda, hogy nagyon-nagyon vágyott a szeretetre.
Amikor a térben megjelenítettük a szülőket, energetikailag, érzelmileg megtörtént a kapcsolódás. Lenyűgöző volt, ahogy ki tudta fejezni az érzéseit az elhunyt szülők felé és el tudott búcsúzni tőlük: „Hiányoztok. Nagyon fáj, hogy ilyen korán elveszítettelek benneteket. Nem voltam felkészülve erre. Annyira fájt a szívem, hogy bezártam, és nem tudtam kapcsolódni veletek. Két külön világban létezünk, de van egy híd, amin keresztül kapcsolódhatunk. Ez a híd a szeretet. Most megnyitom a szívem, újra szeretek és ezzel együtt újra kapcsolódom veletek.” Gyönyörű és megható volt, ahogy átélte a mezőben a vágyott szeretetet. Érezni lehetett, hogy árad a kegyelem. Egy ilyen élmény erőteljes átalakító erővel bír.
Segítsünk egymásnak sírni
Az élet folyamatos változásban van. Személyek, körülmények, helyzetek jönnek és mennek. A dolgok megszületnek és elmúlnak. Mire van leginkább szükségünk, ha veszteség ér bennünket? Szerintem hatalmas együttérzésre. Ha egy számunkra kedves személyt ér komoly veszteség, ugyanígy az együttérzés jelenthet gyógyírt számára. Úgy érdemes kapcsolódnunk a fájdalmához, mint ahogy a következő kedves történetben a kisfiú teszi a feleségét gyászoló bácsival. Segíthetünk neki sírni.
Egy írót egyszer felkértek zsűrinek egy versenyre. A verseny célja az volt, hogy megtalálják a legfigyelmesebb gyermeket. „A győztes egy négyéves fiú lett, akinek szomszédja, egy idős bácsi, nemrég veszítette el a feleségét. Amikor a gyerek meglátta, hogy az öregember sír, átballagott a szomszéd kertjébe, felmászott az ölébe és ott kuporgott. Később az anyja megkérdezte, hogy mit mondott az öregnek, erre így felelt: Semmit…csak segítettem neki sírni.”
(Erőleves a léleknek)
***
Ha szívesen részt vennél egy egyéni vagy csoportos családállításon, akkor az alábbi gombra kattintva tudod felvenni velem a kapcsolatot.
