Blog

Milyen jó lenne olyan életet élni, ahol nincs szükségünk játszmákra! Erre akkor lesz esélyünk, ha olyan kapcsolatokat tudunk kialakítani, amelyekben kölcsönösen áramlik a szeretet és megélhetjük a valódi intimitást. A játszmák ugyanis a valódi intimitást pótolják. A kapcsolati játszmák mélyebb megértésében nekem sokat segíett Eric Berne Emberi játszmák, illetve James Redfield A mennyei prófécia című műve. Blogbejegyzésemben ezekre a tanításokra támaszkodom. Arra keresem a válaszokat, hogy miért és milyen módokon játszmázunk, illetve hogyan léphetünk ki a hatalmi játszmákból?

Miért játszmázunk?

Minden konfliktusunk az emberi energiáért folytatott harcból származik. Az energia univerzális forrásból származik. Általában két módon jutunk hozzá: magából az Univerzumból, vagy emberi kapcsolataink révén másoktól. Amikor nem tudunk közvetlenül a természetből energiát szerezni, elkezdjük egymást kifosztani, hogy legyen elég életerőnk. Igyekszünk a többi embert irányítani, elbizonytalanítani, megrendíteni, vagy éppen kényszeresen kedveskedve a kedvükben járunk. Az energiaszerzésben három pozíciót foglalhatunk el: 

• Szülői
• Gyermeki
• Felnőtt

Szülői én-állapot

Amikor Szülői én-állapotban vagyunk, akkor hasonlóan érzünk, gondolkodunk, cselekszünk, mint ahogy azt a szüleinktől tanultuk kiskorunkban. Lehet, hogy szeretőn gondoskodó, védelmező szülői mintákat örököltünk. De az is lehet, hogy szigorúan irányítottak, keményen büntettek bennünket. Ezért amikor a szülői én-állapotban vagyunk, beszédünkben a dicséretek, kritikák, tiltások, figyelmeztetések, erkölcsi minősítések dominálnak. Amikor felnőve aránytalanul sokat időzünk a Szülői én-állapotban, hajlamosak vagyunk másokat gyerekként kezelni. Vagy az irányítást vagy a gondoskodást visszük túlzásba.

„Irányítalak, hiszen én jobban tudom”

Ha gyermekkori tapasztalataink hatására az irányító mintát vettük át, akkor fölényeskedünk, számon kérünk, magas lóról beszélünk másokkal. Irányítani akarunk, hiszen mi mindent jobban tudunk. Sokat ítélkezünk, okoskodunk, moralizálunk. Olyan foglalkozásokban és kapcsolatokban érezzük otthonosan magunkat, ahol hatalmat kapunk mások felett.

„Gondoskodom rólad, ha tetszik, ha nem”

Ha inkább a gondoskodó mintát vettük át, akkor könnyen túlbuzgó megmentőkké válhatunk. Előszeretettel rávetjük magunkat mások problémáira és nagy igyekezettel próbáljuk megoldani őket. Örökös gondoskodási igényünk miatt akkor érezzük jól magunkat, ha mások függő viszonyba kerülnek tőlünk. A segítő foglalkozásokban érezzük jól magunkat.

Gyermeki én-állapot

Gyermeki én-állapotunkban hasonlóan érzünk, gondolkodunk, viselkedünk, mint ahogy azt gyermekkorunkban megszoktuk. Lehet, hogy fegyelmezett, szófogadó, alkalmazkodó gyerekek voltunk. Az is lehet, hogy inkább szabadságszerető, vagy lázadó típusúak. Cseppet sem mindegy, hogy egy „nem érdemlem meg” vagy egy „képes vagyok rá” minta rögződött bennünk.

„Te vagy a felelős”

Ha felnőve is megmaradunk a gyermeki én-állapotban, akkor hárítani fogjuk magunktól a felelősséget. Azt várjuk, hogy döntsenek helyettünk. Azt várjuk, hogy érzelmi igényeinket mások elégítsék ki. Ennek eléréséhez nem riadunk vissza a gyerekes hisztitől, érzelmi zsarolástól, sértődéstől. Ha nem a kényünk-kedvünk szerint történnek a dolgok, akkor ezért a környezetünket okoljuk. Telve vagyunk gyerekes illúziókkal.

Felnőtt én-állapot

Amikor Felnőtt én-állapotban vagyunk, a realitások talaján állunk. Józanul értékeljük a környezetünket és alkalmazkodunk hozzá. Racionálisan felmérjük a lehetőségeinket, megbízhatóan elvégezzük a feladatainkat és kezeljük a felmerülő problémákat. Felelősséget vállalunk a döntéseinkért, beleértve a hibáinkat is.

Ki a főnök?

Ha mindig Felnőtt én-állapotban lennénk, igencsak unalmasak, érzelmileg sterilek lennénk. Szükségünk van a gondoskodó Szülői én-állapotra és a játékos, spontán Gyermeki én-állapotra is. Szerencsés esetben azonban személyiségünk főnöke a Felnőtt, amely tudatos a Gyermeki és Szülői részünkre is. A három én-állapot egészséges egyensúlya kulcsa az egészséges kapcsolatoknak.

Hogyan játszmázunk Szülői-én állapotban?

Úgy igyekszünk másoktól energiát szerezni, hogy rákényszerítjük a többieket, hogy figyeljenek ránk. Ez egy aktív energiaszerzési mód. Ezt teszi a Megfélemlítő és a Vallató.

Megfélemlítő (aktív-szülői)

Uralkodó típus, akinek megjelenése és viselkedése félelmet kelt. Gyakran hangoskodik, parancsolgat, dühöng. Jelenléte fenyegető. Minden eszközzel igyekszik akaratát érvényesíteni. Ebbe akár a fizikai erőszak is belefér. Környezete szorongva figyeli minden lépését, így adva neki energiát. Az agresszív, megfélemlítő szülők gyerekei felnőve gyakran maguk is Megfélemlítő típusúvá válnak.

Vallató (aktív-szülői)

Kritizál, kérdőre von és hibát keres. Persze talál is. Ha megvan a hiba, jöhetnek a vádak, a csípős megjegyzések, az erkölcsi prédikációk. Minél több hibánkra világít rá, annál jobban figyelünk rá, hogy megfeleljünk neki. Ez az igyekezetünk tölti fel energiával. A vallató típusú ember társaságában azt érezzük, hogy állandó ellenőrzés alatt állunk. Nagyon sokat kérdezősködik, talán azért, mert gyerekkorában semmibe vették, például mert zárkózottak voltak a szülei.

Hogyan játszmázunk Gyermeki-én állapotban?

Mások együttérzésére vagy kíváncsiságára alapozva próbáljuk felhívni magunkra a figyelmet. Ez passzív energiaszerzési mód. Ezt teszi a Zárkózott és a Szegény én.

Zárkózott  (passzív-gyermeki)

Igazi rejtőzködő típus, aki a titokzatosságával, megközelíthetetlenségével hódít. Jobbnak tartja, ha távolságot tart, mert fél, hogy mások rákényszerítik akaratukat, mint ahogy azt tették gyerekkorában Vallató szülei. Tele van kételyekkel, nem igazán tudja, mit érez. Lelke mélyén vágyik rá, hogy feloldják bizonytalanságát és elszigeteltségét. Abból nyeri az energiát, hogy mások erőfeszítéseket tesznek a megismerésére. A Vallatóval nagyon jól kiegészítik egymást.

Szegény Én  (passzív-gyermeki)

Erőtlen, aggodalmaskodó, borúlátó. Mindig függ valakitől, akinek alárendelődik, aki miatt lemond az igényeiről. Igaz, közben panaszkodik, hogy kihasználják. „Annyi mindent megteszek másokért, mégsem vesz észre senki”– mondja. Igazából sohasem hódol be teljesen, tele van sértődöttséggel és vádakkal. Abból nyeri az energiát, hogy mások együtt éreznek vele, amiért neki olyan nagyon rossz. Különösen a Megfélemlítő típusú emberekkel keveredik játszmába, hisz az erőszakos vele, ő pedig bűntudatot kelt benne.

Minden pillanatban valamelyik én-állapotunk jut kifejezésre

Érdemes megfigyelni, hogy mikor melyik én-állapotban vagyunk. Mely energiaszerző módszert alkalmazzuk leggyakrabban? Milyen típusú embereket vonzunk? Van egy uralkodó szereptípusunk, amit jellemzően használunk, de a körülményektől függően ezt változhat. Lehet, hogy otthon a családtagokkal Szegény ént játszunk, a munkahelyen viszont Megfélemlítő pozícióból irányítjuk a beosztottakat.

„Nem láttad, hová tettem a kulcsomat?”

A férj megkérdezi feleségét: „Nem láttad, hová tettem a kulcsomat?” A Felnőtt válasz erre az lenne, hogy „de igen, láttam,” vagy „nem láttam.” Viszont ha a kérdés hallatán a házastársból kibújik a dorgáló Szülő és azt válaszolja: „No persze, te sosem tudod rendben tartani a holmidat”, akkor ott jó eséllyel beindul egy kapcsolati játszma. Valahogy úgy, mint a viccben:

– Drágám, akarsz velem edzőterembe jönni?
– Te most kövérnek neveztél?
– Ha nem, hát nem…
– Akkor szerinted lusta vagyok???
– Nyugi, Szívem!
– Vagyis hisztisnek nevezel?
– Én nem ezt mondtam!
– Óh, szóval hazudok is!
– Jól van, akkor ne gyere!
– Várjunk csak! Miért is akarsz te egyedül menni?

„Igen, de…”

A játszmák leggyakrabban a Szülői és a Gyermeki én-állapot között játszódnak le. Ilyen például az „Igen, de…”  játszma. Valaki felvet egy problémát, a partnere pedig elkezd megoldásokat javasolni. A válasz azonban mindegyikre valamilyen “Hát igen, de… “ kezdetű ellenvetés. Ennek az az oka, hogy csak látszatra keres megoldást az adott problémára. Valójában Gyermeki énje szeretne energiához jutni. A cél ugyanis nem az, hogy javaslatokhoz jusson, hanem hogy visszautasíthassa azokat.

Az igazi nyereség akkor következik be, amikor a bölcs Szülői szerepet játszó társa kimerül a fejtörésben, és bebizonyosodik, hogy képtelen elfogadható megoldást kiagyalni. Az „Igen, de” személy ekkor learatja végső győzelmét. Bebizonyította, hogy a társa bölcsessége mit sem ér. A lehetséges folytatások: vagy felkeres valaki mást az adott problémával, vagy ugyanezzel a partnerrel más témában játssza a jól bevált játszmát.

Rövid távon diadal, hosszú távon veszteség

A játszmákba könnyű beleragadni, hiszen megvan a maguk nyeresége. Szükségünk van az emberi kapcsolatokra. Amennyiben nem sikerül mély szeretetben és intimitásban találkoznunk, nem marad más, mint a játszmázás. Még mindig jobb, mint a semmi. Legalább érezzük, hogy fontosak vagyunk valakinek. Sőt, szinte hiányzik, ha elmarad a megszokott játszma: “Mikor köt már belém újra?” “Mikor vigasztalhatom meg?”  “Hogyan bizonyíthatom be, hogy különb vagyok nála?” “Hol a jól ismert veszekedés utáni kibékülés?”

A játszmák azonban alapvetően tisztességtelenek, és igazából rengeteg veszteséget okoznak. Ahogy Bert Hellinger mondja: „A hatalmi harcban a győzelem együtt jár a diadal érzésével: most nekem sikerült. Most aztán megkapta. Bárhol zajlik hatalmi harc, valami mindig sérül. A férfi, aki legyőzi a feleségét, egyben el is veszti. A feleség, aki legyőzi a férjét, el is veszti. Az anya, aki legyőzi a gyermekét, elveszti. A gyermek, aki legyőzi a szüleit, elveszíti őket. Ez az elbizakodottság és a gőg útja.“

Hogyan szabadulhatunk ki a játszmákból?

„Az energiáért folytatott harc tudatosítása az első lépés saját erőnk visszanyerése felé.”
(James Redfield-Carol Adrienne: A mennyei prófécia gyakorlati útmutató)

Az első és legfontosabb, hogy vegyük észre, ha játszmába keveredtünk. Nyugodtan gyanakodhatunk, hogy épp elszívják az energiánkat, ha valakinek a társaságában rendszeresen  ingerültté, feszültté válunk, a testünk elgyengül.

Érdemes azt is megfigyelni, hogy milyen típusú embereket vonzunk. Sokan használnak panaszládának? Vagy állandóan vallat valaki, igyekezve kicsalogatni a csigaházunkból? Ha átláttuk, akár meg is nevezhetjük a drámát, hisz az igazság mindig erőteljesen hat: „Érzem, azt akarod, hogy megijedjek tőled.” „Mintha én lennék a felelős, hogy rossz az életed.”

Legyünk résen a „soha”, „mindig” kifejezéseknél. Ezek nem a jelen helyzetre, hanem régről fakadó mintákra utalnak. Ha valaki folyton csak panaszkodik, azt ne tanácsokkal lássuk el, hanem inkább késztessük cselekvésre. Például olyan kérdésekkel, hogy: „Mit fogsz most tenni? Ki vagy mi tudna neked segíteni ebben a helyzetben?”

Ha valami nagyon idegesít másokban, abból értékes tanulságokat is levonhatunk. Keressük meg, mire hívja fel a figyelmünket? Talán magunkra veszünk olyan dolgokat, amelyek nem ránk vonatkoznak? Igyekezzünk a játszmák mögé nézni, így fokozódik az együttérzésünk és könnyebben megláthatjuk az emberek valódi lényét. Talán épp fontos üzenetet közvetítenek számunkra.

Ahhoz, hogy ne másokat manipulálva jussunk energiához, önismereti munkára van szükségünk. Így juthatunk el a játszmák helyett a szeretet átadásának magasabb szintjeire.

***

Ha szívesen részt vennél egy családállításon vagy önismereti előadáson, akkor az alábbi gombra kattintva tudod felvenni velem a kapcsolatot.